László Tünde Réka - étrend tanácsadó és Bowen terapeuta
Hu Ro
jolegyek.ro

Egy egészséges test olyan mint egy hétvégi nyaraló. A beteg test börtön. (Francis Bacon 1561-1626)

Home » Jól legyek » Gondolatok a rákról

Nov

12

Gondolatok a rákról

Semmi szándékom nem volt a rákbetegség berkeibe piszkálni, de egy cikk , amely 2015 október 13-án jelent meg, Magyarországon,  újraélesztette bennem a témát.

Gondolatok a rákrólNem tudok orvosként véleményt nyílvánítani, nem vagyok orvos. Táplálkozási tanácsadó vagyok,  és egy ember, akinek az édesanyja rákban halt meg,  5 évvel ezelőtt. Nem is akármilyenben, egy igencsak gyilkos formában, nyirokmirigyrákban. 6 hónap túlélést jósoltak az orvosok, édesanyám két évet élt. Természetesen, kemoterapiás kezelésre járt. Annyira agresszív rákfajtáról beszélünk, amelyet nem lehetett volna kemo nélkül végigcsinálni. Nem neki, szinte 6o évesen.

Már tudok beszélni a történtekről, bár december közeledtével, mind nehezebb. Elmesélek néhány dolgot, ami a betegségével kapcsolatosan történt.

Az első jelek  2oo8 decemberében jelentek meg , egy dudor ez egyik arcán, a füle mellett.  Nem fájt, fogalmunk sem volt, hogy mi lehetett, de azért  januárban elment vérvizsgálatokat csináltatni.  Csak annyit mondtak, hogy nagyon magas a gyulladásszintet mérő faktor. Elküldték a hematológiára. Ott, három hónap kellett, míg azonosították a rákfajtát: non Hodkin lymphoma, annak is az legrosszabb fajtája. Besokkoltunk. Megijedtünk, kapkodtunk, sírtunk. Akkor még Székelyudvarhelyen éltem,  havonta-kéthavonta jártam haza, az elején nem szembesültem olyan élesen a jelenséggel.  A nehezét a húgom vitte, terhesen az első gyermekével.

Természetesen hallgattunk a kezelőorvosra. Két kezelőorvosa volt édesanyámnak: egy idősebb férfi, a magasabb beosztású, akihez „ kiváltság” volt bejutni. Egyszer én is bementem édesanyámmal a vizsgálatra, meg szerettem volna kérdezni az orvostól, hogy mi, a család, miben segíthetünk. Minden kritikán aluli , teljesen személytelen, rideg, elzárkózó viselkedést tapasztaltam az orvos részéről. Egy elfásult, ő maga is reménytelen figura volt. Úgy vizsgálta meg édesanyámat, mint  egy lélektelen testet.  Már nagyon elege lehetett a sok betegségből  és a halálból. Valószínű így „védekezett”, így tudta túlélni. Megkérdeztük , mit egyen, hogyan táplálkozzon édesanyám. „Mindegy, mindent egyen,  ami  jólesik”. Bizonyos mértékben most már megértem  a válaszát. Egyrészt, tudta, hogy édesanyám menthetetlen, már mindegy , hogy mit eszik. Másrészt, olyan rosszul volt a kemo után , hogy örültünk, hogy eszik valamit, bármit. Olyan állapotban nemigen van kinek magyarázni a lúgos étrend előnyeiről. A megértést  sokkal előbb érdemes elkezdeni. Egy egészseges étrendhez szokott ember, betegen is jobban oda tud figyelni, érti, hogy miről van szó.   

Nem csodálkozom, hogy reménytelen volt az orvos. 2oo9 ben a kolozsvári hematológia (amely szinte egész Erdélyt ellátja) még nem volt felújítva. Egy lepukkant, depis,  emberekkel zsúfolásig tele hely volt .  Hétfő reggel, mikor analíziseket készítettek, annyi ember volt az előtérben mint fűszál a réten. Betegen, megijedve, de alázatosan állt mindenki...várt a sorára. Miután délben kiadták (itt már nincs idő napokat várni) az eredményeket, mindenki ment a kezelőorvosához. Az eredmények alapján, a kezelőorvos  eldönti , hogy hogyan tovább.

 

A másik orvos, egy fiatal nő volt, a férfi orvos alárendeltje lehetett. Dr. Delia Dima Monica, most  hematológus szakorvos. Ő  kedves, együttérző, emberséges volt. Még nem égett ki  és hitt a gyógyító erejében. Sovány , fáradt  volt, de ha tehette, mindig mosolygott.  Nem tudom, hogy kezelés szempontjából milyen döntőereje volt, valószínű , hogy nem sok, még tanult, akkor rezidens volt. Számunkra Ő volt az orvos. Mikor szóbaálltunk vele, éreztük a lelkét és a jószándékot, a gyógyító erejét, a reményt. A remény a legfontosabb, az éltet mindenkit.

Gondolatok a rákrólA kolozsvári hematológiának 2o1o decemberében nem volt intenzív osztálya. Nem tudom, most van-e. Remélem igen.

Mikor halálán volt valaki, reggel jött a mentő, összepakolták és felvitték a Rákkutató Intézet intenzív osztályára. Hangosan szirénázva megy végig a mentőautó Kolozsvár központján, mintha még számítana az az 5 perc, amit el kellene tölteni a piros lámpánál... Mielőtt édesanyám ebbe a helyzetbe került volna, azelőtt egy héttel egy nénit összepakoltak a mellette levő ágyról. Elment meghalni. Úgyhogy, mikor rákerült a sor, 2o1o november 3o-án  és jött a mentő,  tudta, hogy ez nem jó jel.  

A szomorú az, hogy egy másik orvos, akit addig nemigen láttunk, még akkor reggel elvette tőlünk...a reménypénzt.  Kínjában elküldött minket a szomszédos patikába , hogy vegyünk B komplex vitamint édesanyánknak. Azt mondta, az majd hátha meghozza az étvágyát.  Édesanyámat is hangos szirénázás közepette felrepítették a Rákkutató Intézetbe. Én vezettem a mentő után...át lehetett hajtani a piroson. Micsoda irónia, akkora volt a siettség a halál felé, hogy nem volt fontos betartani a közlekedési szabályokat sem, megengedte a protokol, a procedúra, az előírás...

Az utolsó kemo elvitte édesanyámat. Valószínű, hogy anélkül is elment volna, de az orvosi  vélemény az volt, hogy nem bírta ki a kezelést. Elsőnek a veséje állt le, majd sorban minden szerv feladta.

Úgy gondolom, hogy nagyon kell szeresd az embereket, ahhoz hogy az onkológián dolgozz. Szeretni kellene őket.  Nehéz lehet.

A rákkutató intézet intenzív osztályán egy másik orvosnővel találkoztunk. Ő becsülettel végigcsinálta azt,  amit kellett. Mikor elmentünk az irodájába, hogy ideadja a papírt, ami a halotti bizonyítvány kiállításához szükséges,  füstölt mind egy török, szívta egyik cigarettát a másik után. Biztosan nem jókedvében szívta...érezni lehetett benne  az emberi tehetetlenség és az orvosi kötelesség furcsa egyvelegét. Azzal „nyugtatott”, hogy édesanyámnak annyira tipikus volt a betegségének a lefolyása és a halála, hogy jó egyetemista-oktató  eset  volt.  Szóval egy tökéletes  folyamat volt , ahogy az a könyvekben meg van írva...mit is mondhatnék...teljesen le voltam nyűgözve... erre a méltatásra volt szükségünk.

Nem tudom, más országban milyenek a körülmények, 2oo9 óta remélem nálunk is változott a helyzet.  (Kétlem , hogy jófele változott volna, egy ideig reggelte az onkológia előtt vezetett el az utam... hétfő reggel mindig dugó volt a onkológia kereszteződésénél, ömlött befele a nép a épületbe).

Ilyen körülmények között, nem csodálkozom, hogy az emberek hajlanak a „csodaszerek” felé. Utolsónak a remény hal meg.  És haljon is meg utolsónak.

Addig, amíg ugyanaz a kezelés,  az egyik ember életét megmenti, a másikét pedig nem , addig a rendszer bizonytalan. És ameddig bizonytalanság van, addig  helyet csinál magának mindenféle jó és kevésbbé jó alternatíva és az emberek könnyen a csodaszerek csapdájába kerülnek.  Felháborító, hogy sokan kihasználják a betegek kétségbeesett reménykeresését, de ha lenne egy jó , mindenki számára elérhető rendszer  és gyógyszer, ez a piac nem fejlődött volna ilyen hatalmasat. 

Mit gondolok én a „csodaszerek”-ről:

Úgy gondolom, hogy önmagában az olyan „csodaszer” mint például a szódabikarbóna, nem elég és nem fog csodát tenni. Lehet egy hétig, kúraszerűen, reggelente szódabikarbonátos vizet inni, de nem fog az meggyógyítani.  Sőt, ha túl sokáig használjuk, jól összebolondíthatja az emésztést. A szervezet lúgosítása céljából, természetes ételekhez és természetes étrendkiegészítőkhöz kell folyamodni, elsősorban.  Ihatod a szódabikarbónát és szedheted kiskanállal a C vitamint, ha közben nem tudsz megválni a nyakaskarajtól, kenősajttól vagy a fehérkenyértől.  Egyik véglet nem fog segíteni a másik végleten.  

Olyan termék nincs, ami egymagában  meggyógyítana úgy,  hogy  közben te minden mást úgy csinálsz ahogy addig. Sem csodapirula, sem 9.o PH-jú víz, sem szódabikarbóna, sem a citromos víz, egymagában nem tud gyógyszerként működni. Segíthetnek visszállítani a szervezet sav-bázis egyensúlyát, támogathatják az immunrendszert, de csak cseppek a tengerben, a nagy mozaik részei.

Azt is gondolom, hogy ha már valaki elkezdte a kemoterápiás kezelést,  akkor a kemo előtt pár nappal ne szedjen semmi erős antioxidánst.. A kemo egy erősen savasító szer. Édesanyámnak annyira legyengítette a szervezetét, hogy 5 napig nem tudott lábrállni, enni alig valamit és legtöbbször szódabikarbonátos oldatot adtak neki intravénásan, hogy semlegesítse a szervezet savasságát.   Az antioxidáns készítmények gyengítik a kemot, ez nem fogja tudni elvégezni teljes mértékben a hatását. Édesanyám pont úgy nézett ki a kemo után, mint Burkus kutyánk, akit megmérgezett a szomszéd. Csak édesanyámnak nem habzott a szája, hanem tele volt candida gombával. Igen, biztos vagyok benne, hogy a kemo egyfajta méreg, amely öli a rákos sejteket és az egészséges sejteket is. Előbb-utóbb  padlóra küldi az immunrendszert.

Ismerek olyan akupunkturás orvost, aki nem vállalja a rákos beteg gyógyítását, ha az már elkezdte a kemoterápiát. És nem vállalja semmiféle beteg gyógyítását, ha a beteg nem hagy fel a cigarettával, a alkohollal és a kávéval. Teljes mértékben igazat kell adjak neki. Egy beteg szervezetet nehéz gyógyítani, ha közben a beteg folyamatosan mérgezi magát. 

Rengeteg pro-kontra  elmélet bolyong a neten és a mindennapi életben. Mindenkinek van valami jó tanácsa.  Ki tudná eldönteni melyik az igaz? Az összezavarodott, megijedt beteg? Nem csodálkozom, hogy  eljön az a pillanat, amikor a saját hite lesz a legerősebb, illetve egy „csodaszer”-be vetett hite.  

Két kemoterápiás vagy sugaras kezelés között feltétlenül erősíteni kell a szervezetet. A kemoterápiát bírni kell.   Jó, ha a beteg tartani tudja az  ideális testsúlyát. Egy kiegyensúlyozott, többnyire lúgos jellegű étrend ,  valamilyen  rendszeres mozgásforma friss levegőn, akupunktúra, meditáció, jóga, pszihoterápia,  zeneterápia,  mindenképp nagy segítségére lesz bármelyik betegnek. ( valószínű válogatni kell majd, hogy melyik a fontosabb, anyagilag eléggé leéget egy ilyen történet és ha mondjuk vidéken lakik  a beteg, nem biztos, hogy elérhető).

Minden olyan pozitív irányú tevékenység, ami stresszmentesíti a testet-lelket és könnyebbé teszi a működését,  hasznára válik a betegnek. Csinálja azt a kedves beteg, amit szívből szeret, keressen magának hobbit, olvassa el azt a könyvet amire még nem volt ideje...bármit ,ami kiemeli az ijedtségéből.

Azt hiszem a félelem az, amit a legnehezebb kezelni. És talán itt (is) van elásva a gyógyulás esélye: mélyen a lélekben, az élniakarásban. Ezért  (is) nem tudtak még  univerzális receptet kifejleszteni  a sokféle rák gyógyítására. Mert minden ember más.  Másképp gondolkodik, más a belső élete, más a múltja, más a genetikai háttere,  más a fizikai és lelkiállapota a betegség megjelenésének pillanatában, más a betegség fázisa a diagnózis pillanatában, más az élniakarási szintje és más a tenniakarása a gyógyulás érdekében.

Megkérdeztem édesanyámtól, hogy,... de igazán, nem érzett semmit, mielőtt dagadni kezdett volna az arca?  Azt válaszolta, hogy : ”de igen, akkor decemberben megváltozott bennem valami”. Egy erős emocionális sokk érte abban a hónapban édesanyámat. Más nem érezhette azt, csak őrá volt hatással ez a körülmény. Azt nem tudhatom, hogy csak az váltotta ki vagy sem,  hajlok arra a megérzésemre, hogy  az volt az utolsó csepp volt a pohárban...

Az ő esetében úgy képzelem a betegség kialakulását mint a mag csírázását a földben. A föld Ő maga volt...a mag a sok nehézség, bánat, kialvatlanság  és egészségtelen életmód. A víz pedig ...ami elindította a csírát , az érzelmi sokk volt.  A rák nem egyik napról a másikra alakul ki, azelőtt sokat betegeskedett édesanyám.  De ugye,  senki nem gondol a rosszra, söpörjük a szőnyeg alá, nincs idő betegnek  lenni, menni, bírni, rohanni kell...hova?

Nem mernék semmilyen végső és biztos következtetést levonni, hogy mikor mit kell és mit nem kell csinálni egy ilyen helyzetben.

A probléma nagyon összetett:  testi , lelki és szellemi síkon is kell dolgozni.  Legtöbb rákos betegnek  felgyülemlett lelki gond van a batyujában.  Hihetetlenül nehéz feladat előtt áll a beteg ember. Segítségre van szüksége. A család, a közösség, a barátok segítségére. Néha azzal segítünk, hogy békén hagyjuk, néha azzal, hogy beszélgetünk vele...mindenképp arra kell figyeljünk, nekünk, egészségesebb embereknek, hogy mire van szüksége a betegnek. Néha arra a friss alma-cékla-muroklére van szüksége. Készítsük el neki. Néha pedig azzal segítünk, ha kifizetjük helyette a pszihológus óradíját. Vagy együtt sírunk vele...a könnyek mossák a feszültséget. 

Fontos  a családdal, közösen megbeszélni a teendőket, mert nemcsak a beteg élete fog megváltozni, hanem a családé is. A félelem helyett, a szeretet kell előhívni. Nem tudom ki hogyan tudja ezt megoldani, nekem elég  gyenge  forrásaim voltak . Az utólagos pánikrohamaim is azt igazolták, hogy nem nagyon tudtam mit csinálni a helyzettel, sok idő kellett míg feldolgoztam.  Túl korainak éreztem ezt a megpróbáltatást, sok idő kellett, míg megemésztettem...valamennyire. (azt hiszem ez az írás is az „emésztési” folyamat egyik szakasza )  Akkoriban annyira „erősnek kellett lenni”, hogy édesanyám halála után újra kellett tanulnom a sírást.

Nagyon sokfajta rákos elváltozás van. Mindenképp jó, egy-két-három orvossal konzultálni.  Segítő, türelmes, hivatásának elkötelezett orvost keresni, akinek van legalább félóra ideje a betegére, ember-orvost. Ha van lehetőség, megkérdezni egy nyugatibb orvost is, meg egy kínában tanult orvost is. Lehet, hogy két egymásnak ellentmondó véleményt kapunk, de fontos a teljes képet meglátni.  Átgondolni nyugodtan a teendőket.  Információkat gyűjteni . Persze ha van még idő. Nem mindig van idő.

Ha táplálékkiegészítőkhöz  folyamodunk, ne legyen túl sokféle egyszerre, egy-két fajta elég. A jó táplálékkiegészítő önmagában nem csodaszer, csak segít a szervezetnek fenntartani a gyógyulási képességét, plussz erőt, energiát ad. Ajánlatos, hogy maga a készítmény formája a lehető legközelebb álljon a természeteshez. A szintetikus vitaminok felszívódasi aránya általában gyengébb, a természetes forrásokat jobban hasznosítani tudja a szervezetünk.  Édesanyám is szedett táplálékkiegészítőt, két fajtát, az egyiket szívesen  bevette és úgy gondolom , hogy az, a kezelések között , jót tett neki.  A másikat nem szívesen vette be.

Ha ki kellene iktatni végképp valamilyen táplálékot  a rákos beteg étrendjéből azok a következők lennének:

- finomított cukrokat tartalmazó készítmények,  édességek, kekszek, sütemények, cukrozott üdítők 

- bizonyos tejtermékek ( csak a kefírt,  kecsketelemeát és kecsketúrót hagynám meg, azt is csak ritkán)

- bizonyos húsfajták és felvágottak, a vöröshúsok mindenképpen

- lisztes termékek nagyrésze, beleértve a kenyeret is

- margarinok, iparilag előállított olajok

- tartósítószerekkel készült ételek, mindenféle zacskós megoldás

És akkor mit lehet enni? 

Gondolatok a rákrólSokféle étel maradt. A régi mellé újakat tenni, másképp elkészíteni. Új recepteket keresni, másképp gondolkodni és cselekedni.  Segítséget keresni, megkeresni azt, aki  majd el tudja készíteni számunkra az ételt,  nem lesz mindig erő megcsinálni reggel a friss almalevet vagy a muroklevet. Az alapanyagokat is be kell szerezni, nem mindegy hogy honnan. Merjünk segítséget kérni és keresni.

Az egészséges , többnyire lúgos  jellegű táplálék kb.3o-4o%-ban befolyásolja a rákos beteg állapotát, gyógyulását. A szervezet, ha jó minőségű, élő-nyers, növényi eredetű táplálékhoz jút, sokkal könnyebben harcol, az,  amúgy savas kőzeget(cukor, finomított lisztek,  tej és tejtermékek, hús, felvágottak, tartósított élelmiszerek) kedvelő rákos  sejtek ellen. Ez nem azt jelenti, hogy paprikát rágcsálunk egész nap. Az étrend változatos és tápláló is kell legyen. A test nem gyengülhet le, magasabb energiaszintre van szüksége, hiszen harcolnia kell, még keményebben, mint előtte.

Maradjunk nyitottak, reménytelik, hálásak, hogy élünk. Nehéz , főleg egy beteg embernek. Sokszor lehetetlen.  A hit, hogy meg lehet gyógyulni, mindenképp gyógyító hatással bír.

Gondolatok a rákrólAzért nem lehet rossz hely, ahova édesanyám elment. Valami jó kapcsolatrendszere lehet odafent, befolyásos lelkekkel találkozhatott.   Éltében mindent megtett értünk, a két lányáért, unokáiért,  áldozatokat hozott, azért, hogy mi tanulhassunk. Halála után viszont, olyan jó erőket irányított felénk, amelyek itt, a földhözragadt világunkban nincsenek.  Ha mégis, néha megérezzük azokat az erőket,  az  mind onnan fentről jön, Isteni Gondviselés formájában.

Nem bírom eleget hangsúlyozni, hogy a megelőzés a legjobb orvosság. Olvassunk kicsit utána, érdekeljen... Tegyük meg azt, ami tőlünk telik.  Nem kívánhatja senki a lehetetlent.  Mindenki hallgasson a belső hangjára...tudni fogja mi  az, amit meg tud tenni és mi az,  amit még,  vagy már nem. A kifogások soha nem voltak jó tanácsadók.  Keressünk megoldást idejében, ne problémát keressük  a megoldásokra . És nevessünk...sokat.

VAGY: kijelenthetjük , hogy egyszer élünk és valamiben meg kell halni. Ugyancsak édesanyám mondta, mikor megkérdeztem tőle,  hogy fél-e a haláltól , hogy: „ nem, most úgy érzem nem félek, de nem olyan könnyű meghalni, sokat kell addig kínlódni”. Biztosan sokszor érezte, hogy jó lenne meghalni minél hamarabb, és mégis mikor eljött az óra, még szívesen maradt volna közöttünk.

A rákosbeteg-témához  fel kellene tudni nőni, az embernek is ,a társadalomnak is,  csakhogy általában az van, hogy zúdul ránk a ilyesfajta nagy baj, mint a villámcsapás és  nem mi irányítjuk a dolgokat, hanem a dolgok történnek velünk.    

Nem vagyok a magyarországi cikk szerzője mellett vagy ellen. Egyszerűen kibuggyantotta belőlem azt, ami el volt raktározva . Mindenképp bátorító lenne a  halandó ember számára, ha egy ilyen pro-kemo jellegű cikk mellé, csatolnának egy országos statisztikai kimutatást a kemoterápia által gyógyultak számáról. Tudom, hogy a rákos beteget tünetmentesnek minősítik, a gyógyult szót óvatosan használják , de akkor is, jó lenne tudni valamiféle eredményről.

Milyen jó lenne félelem nélkül,  tiszta fejjel ,  békés szívvel és jó szándékkal élni... és milyen banális apróságnak tűnik a sok zsörtölődés,  bosszú, irigység, kicsinyes büszkeség, hatalomvágy és rosszindulatú magatartás,  az ilyen nagy-baj helyzetekben...

 

Kívánok szép napokat, törhetetlen életerőt , bölcsességet és kitartást  ahhoz, hogy megkeressük  és megtaláljuk azt, ami a javunkat szolgálja.

 

Szeretettel, László Tünde Réka, táplálkozási tanácsadó